Ballagás és esküvő

Szép napot mindenkinek!

Újra „jelentkezem”. J Most a májusi eseményekkel.

Először is. Május 4.: Újra útra keltem, a haza vezető útra. J Nagyon boldog voltam, hogy megint hazamehetek. Viszont most volt benne egy kis csavar, amit én magam találtam ki, még pedig, hogy senki sem tudott róla, hogy 4-én megyek haza az eredetileg tervezett 7-e helyett. J Egyetlen barátnőmet avattam be csak, Andit, és ő asszisztált a dolgokhoz. Átjöttek értem Szegedre autóval, és ők vittek haza. Hmm… És ahogy én, ő is nagyon kíváncsi volt rá, hogy mi lesz Józsi és a család reakciója.

A hazaút most gyorsabban telt, szerencsére fejfájás nélkül. De mivel eddig egy utam se volt problémamentes, most is történt valami… elhagytam a mobil stickemet a londoni buszon… ez van. Csak azt sajnálom, hogy most megint vehetek egy másikat 40 fontért, és az azért nem kevés pénz. L Még jó, hogy itt is tudom „lopni” a netet wifivel. :D

Egyébként meg a vonaton is jó utam volt, végig állnom kellett volna, ha nem lett volna bőröndöm, amire rá tudtam ülni. Ráadásul, mivel később indult most a gépem, így ugyebár később is szállt le. Váltottam pénzt, de csak 20ezrest kaptam, az a rohadék vonatjegy-automata meg csak aprót fogad el. Így fél percen múlt, hogy nem késtem le a vonatot, mert nem akarta bevenni a 10 Forintosomat. Fasza. Ezen kívül kint utaztam a folyosón vagy micsodán. Viszont Kecskeméttől csatlakozott hozzám egy leányzó, akiről később kiderült, hogy ismerem az apukáját, még régről, mikor videotékában dolgoztam. Erre mondják, hogy kicsi a világ.

A lényeg, hogy szerencsésen megérkeztem Szegedre, ahol az én drága barátnőm már várt rám a kis családjával. És egy üveg ásványvízzel… :D S aztán mikor hazaértem… szegény Józsi először el nem tudta eltalálni, hogy ki az atyaúristen megy befelé a kapunyitó kódunkkal… aztán meg annyira meglepődött, azt az arckifejezést leírni sem lehet. Szóval, hatásos volt a „belépőm”. :D

Felirat hozzáadása

A kis ballagó hugicám

Máj. 5.: Ugyanígy a másnap reggel a család számára. Szombaton ugyanis húgom ballagott szakközépből, de már előre jeleztem neki, hogy nem tudok majd hazamenni, mert nem kaptam annyi szabit… A reggeli program először műkörmös volt, aztán sebtében csináltattam Csillának egy kisebb csokrot a ballagására, utána meg rohantunk, hogy odaérjünk még időben a kezdés előtt. Gyakorlatilag számomra az volt a lényeg, hogy sikerüljön a meglepetés, hogy mégis csak haza tudtam menni. És telitalálat volt!!! Csilla épp a család egy részével beszélgetett a teremben, mikor beléptünk. De azt az arcot, amit akkor láttam, sose fogom elfelejteni. Láttam rajta a döbbenetet, hogy el sem hiszi, hogy tényleg ott vagyok, hogy tényleg én vagyok. De a következő pillanatban már repült a nyakamba, és annyira ölelt, úgy szorított, és örült nekem.  Akárcsak később az anyukám. J Érdekes volt, hogy első pillanatban neki sem esett le, hogy kit lát Csillával. De annyira aranyosak voltak, hogy le sem lehet írni.

Tehát, mindjárt az első otthon töltött napon családi banzáj volt, és annyira boldog voltam, hogy ott lehettem. Örültem, hogy újra együtt lehettünk, és hogy együtt ünnepelhettem a többiekkel.

Itt még csak jegyesek... :))

Vasárnaptól aztán már a saját kis eseményünkre kezdtünk készülődni Józsival. Olyan gyorsan pörögtek az események, hogy arra sem emlékszem, hogy mi mi után következett. Egyik nap ezt, másik nap azt kellett intézni. Minden nap korán reggel már ébren voltunk, és csak késő este tudtunk ágyba kerülni. Inkább már a nagy napot vártam, hogy végre túl legyünk az intéznivalókon, mert teljesen kimerített. Persze, ha nem egy hét alatt kellett volna elintézni mindent, hanem lett volna több időnk, nem lett volna ennyire hajtós a hét, de ez így alakult.

Az egész „intézkedésből” két dolog volt, amit nagyon élveztünk mindketten. Az egyik a meglepetéstáncunk volt, amire minden nap egy órát gyakoroltunk. Kemény meló volt, de nagyon élveztük, és nagyon jókat nevettünk közben. Még betanulni is jó buli volt, és már alig vártuk, hogy előadhassuk.

A másik pedig a jegyes fotózásunk volt. Bár Józsi mindig azt mondta, hogy nem szeret ő fotózkodni, láttam rajta, hogy ő is nagyon élvezte, és a képek is azt mutatják. Talán egész héten az az egy délután volt, amit istenigazából szerettünk, és legalább szusszantunk egyet a rengeteg tennivalóból.

A napok aztán gyorsan elrepültek, s végre elérkezett a várva várt nap! Úgy terveztük, hogy Józsival az esküvőig nem is találkozunk, hanem ő majd bent vár a házasságkötő teremben. Így egész az esküvőig nem is látott, és az előkészületekből is kimaradt. De szerintünk ez így volt jó.

Just married :D

Máj. 12.: Az öltöztetéskor még nem voltam ideges, élveztem a „cicomázást”, és nagyokat nevettünk. Az egész tök buli volt. Akkor kezdtem el nagyon ideges lenni, mikor az egyik hintónk késett… és gyakorlatilag minden borult, mert ott kellett feldíszíteni nálunk, és már mindenki kapkodott. Én meg a gyönyörű ruhámban mozdulni se tudtam, hogy segítsek, mert az uszályomat nem akartam idő előtt „tönkretenni”. Végül, természetesen minden megoldódott, és mikor már fent ültem bátyámmal a hintón, már kezdtem egy kicsit oldódni… hát, egyszerűen csak nem akartam elkésni a saját esküvőmről… van ilyen… :D

A hintót őrülten élveztem, és azt hiszem, hogy anyukám és a koszorúslányaim is. Néhány bakitól eltekintve szinte az egész esküvő úgy sikerült, ahogy szerettük volna, s végre elindultunk a bulira is. Számomra kicsit fennkölt érzés volt a férjemmel a hintón utazni, és igazából azt az érzést, amit ilyenkor egy „menyasszony” – asszony érez, le sem lehet szavakkal írni. A saját szavaimmal élve: extra boldog voltam! :D

Az este, mármint a „lagzi” is jól sikerült egy-két bakit leszámítva, amikre sajnos nem gondoltunk. Üsse kavics, lényeg, hogy a többség jól érezte magát… J Amire nagyon „büszkék” voltunk, az természetesen a meglepi táncunk volt, és végül is elég nagy durranás lett belőle, amit nem is gondoltunk volna. Senki sem számított rá, hogy mi majd előadunk valamit, és azt hitték, hogy majd lötyögünk egyet valami nyálas számra. És mikor elkezdtük „riszálni”, voltak ám nagy röhögések. Mi meg aztán nemcsak a táncot élveztük, hanem azt is, hogy a közönségünk jót mulat rajtunk. Olyannyira, hogy éjfél után a piros ruhánkban is eltáncoltuk közkívánatra. :D

Egyben biztos vagyok, hogy egy esküvőt összehozni semmiképpen sem kis dolog. Nagyon sok munka és odafigyelés kell, de azt is merem állítani, hogy minden munka, amit ezzel tölt az ember, megéri. Mert az én életemben ilyen csodálatos nap még sosem volt, ilyen nem is lesz többé. És biztos, hogy életem végéig sajnáltam volna, ha ezt az egész élményt kihagyom. A férjemről már nem is beszélve… mert ugyebár váltig állítja, hogy nem bulizós fajta, és nem szereti a „felhajtást”, mégis végigtáncolta az egész estét!!!

Most ezekkel a sorokkal búcsúzom, a következő bejegyzésemben pedig visszatérek angliai élményeinkkel… amit most már hál’ istennek nem egyedül élek át… :D