Első hazalátogatásom és az utazás élményei

......... helló, mindenki........

Végre eljött a „nagy” nap, és útra kelhettem. El sem lehet azt képzelni, hogy mennyire vágytam már haza. Már hajnalban képtelen voltam aludni, 4 órától ébren voltam, és nem is tudtam visszaaludni. Vártam, hogy végre indulhassak.

Angol coach (távolsági busz) belülről

 És eljött az óra és a perc. Felszálltam végre a birminghami buszra, ami késett fél órát… és a londonit majdnem lekéstem. Öt percen múlott, és rohantam, mint az őrült. De elértem, és ez volt a lényeg. A reptéren jó sokat kellett várni. Először is, már nagyon kellett vécéznem… J Ez volt az első…

Aztán kitaláltam, hogy hogyan is kellene feladni a poggyászomat. Számomra az egész egy káosz volt, és nem is értettem, hogy mikor hova kell menni, és milyen sorrendben. Igazából követtem a tömeget. Először mindenképp fel kellett adni a poggyászt. Én azt hittem, hogy majd jól átvilágítják mindenemet. De semmi nem volt. Csak megkérdezték, mi van benne, aztán felraktam egy szalagra, és adtak egy cédulát, hogy ha bármi gond lenne, akkor megtalálják. El voltam képedve teljesen, hogy ez a nagy szigor??? Utána kellett átmenni a biztonsági ellenőrzésen. Na, az viszont már nem volt gyenge. Oda persze már csak a kézipoggyászomat vittem, ami összesen egy laptoptáskát takart. De azt teleraktam keksszel meg ilyesmi, hogy azért legyen mit majszolnom az úton.

Szintén... angol coach belülről :))

A biztonsági ellenőrzés pedig úgy nézett ki, hogy le kellett vetnem a kabátomat, a cipőmét, és ízekre szedni a laptoptáskát az összes benne lévő cuccal. És egyenként minden cuccot átvizsgáltak, a telefonomat, a laptopomat, a táskát ától zéig. Az nem volt gyenge.

Mikor ezen a mindenféle tortúrán átestem, átmentem egy hatalmas valamiféle csarnokba, ahol végül is, már a kapunyitást vártam. Egy nagy tévére írták ki, hogy a kapuhoz kell fáradni, és ott lehetett leadni a beszállókártyát, és becsekkolni. Kígyózó sor állt, és kb. negyed-fél óráig álltunk ott, nem volt vészes. Inkább csak unalmas… J A sorból már jól tudtam fényképezni a gépeket, és izgultam, hogy milyen lesz a repülés.

A gép, amivel hazarepültem

Végre feljutottunk a gépre. Az első észrevételem, az volt, hogy: Ááááááá, most már értem, hogy miért mondják, hogy fapados!!! J Iszonyú szűk volt a hely a lábamnak, és tényleg csak annyi hely volt, hogy beültem, és kész. Szerencsére, sikerült ablak mellé ülnöm. És jól izzadt a tenyerem… J Tényleg nagyon izgultam.

El kezdett gurulni a gép meg minden. Én meg vártam, hogy meddig gurulunk még. A sebesség alacsony volt, nem is értettem, hogy hogy fog felszállni a gép… J Én kis naiv. Hát, persze. Először ki kellett gurulni a kifutópályára… J A kifutópálya viszont már önmagában nem volt valami hosszú. Viszont ahogy rágurultam, abban a pillanatban egy szempillantás alatt felgyorsult a repülőgép, és észre sem vettem, már el is távolodtunk a földtől.

Madártávlatból :))

Azt az érzést, mikor felemelkedtünk a föld fölé, le sem tudom írni. Erre az érzésre nincsenek szavak. Egy pillanat alatt olyan magasságba értünk, hogy ami alattunk volt, már csak egy festői tájként láttam. Minden olyan volt, mintha megfestették volna. A házak, a zöld terület, a vizes területek. Eleinte elég „alacsonyan” repültünk, és így nézelődtem. Még a La Manche csatornát láttam, láttam a tengerpart homokját, és a csatornán lévő hajókat. Fentről minden olyan volt, mintha állnának.

Aztán már olyan magasra emelkedtünk, hogy csak a felhőket láttam ALATTUNK! J De egyfolytában nézelődtem, és fényképeztem. (Bár nem szabad kütyüket használni a gépen felszállás közben, a fényképezőm úgy gondoltam nem fog ártani felszállás után. Telefonálni tilos teljes idő alatt.)  A felhők mindenféle alakzatot öltöttek. Fantasztikus volt. Igazából az egész repülőút teljesen olyan volt, mintha álltunk volna. Csak néha a felhők formája mutatta meg, hogy már máshol járunk.

Néhol olyan volt, mintha óriási vattacukrok lettek volna alattunk. Máshol meg olyan, mintha egy végeláthatatlan havas táj lett volna, vagy sűrű tejszínhab. Voltak olyan helyek, ahol megszakadt a felhő, és volt egy nagy lyukszerűség. Úgy nézett ki, mint valami örvény.  Leírhatatlan látvány volt, és eszembe jutott Józsi, hogy ezt hogy élvezhette, mikor kilátogatott hozzám. Aztán meg eszembe jutott az anyukám, hogy mindig azt mondta, hogy ki akarja próbálni a repülést! Én úgy gondolom, hogy ezt mindenkinek ki kell próbálnia.

A tejföl fölött :D

Egyébként azt be kell vallanom, hogy én borzasztóan tériszonyos vagyok. Mégis fantasztikus érzés volt kinézni az ablakon, és nézni alattam a tájat. Egyetlen dolog volt szörnyű érzés, mikor fordult a gép. Olyankor nem volt szabad kinéznem az ablakon, mert felfordult még a gyomrom is. Ezen kívül amikor elkezdett ereszkedni a gép, az nem volt egy túl jó élmény. Talán egy kicsit olyan, mint mikor autóval megyünk lefelé egy nagy lejtőn, és ezt úgy átéljük egy néhányszor. De túl lehet élni. J

És mikor ereszkedett a gép, újra láttam a festői tájat alattam, utána pedig megint egy pillanat sem telt belé, és már a földön voltunk. Észre sem vettem, hogy leszálltunk.

Hála Istennek, a gép pontos volt, sőt több, mint pontos. Így elértem a negyed 7-es vonatot Ferihegyről. Szóval, robogtam hazafelé nagy örömmel. Az egész utat végigtelefonáltam. J És mikor hazaértem, semmi sem számított már, csak öleltem az én Józsimat, és öleltem. És az én pici kis szívem várt haza nagyon a fantasztikus rakott krumplijával, és húslevessel.

Így várt haza az én életem értelme!!! :D

Szerintem nagyjából úgy ettem, mint aki még életében nem evett ilyen finomat. Bár először óvatos voltam, mert mikor hazaértem, olyan fejfájással küzdöttem, hogy azt hittem, belehalok. Hogy vajon a repülőúttól, vagy az egész utazástól volt, nem tudom. De az biztos, hogy még mielőtt a reptérre értem, már elkezdett fájni. Fájdalomcsillapító meg persze, nuku, hát minek az?!

Azt hiszem, hogy az alatt az öt hónap alatt nem nevettem és mosolyogtam annyit idekint, mint otthon az alatt az öt nap alatt. Bár, mit mondjak, elég mozgalmas egy öt nap volt… J

Első este, és első nap valahogy nem is találtam a helyem otthon. Nagyon jól éreztem magam, csak minden olyan szokatlan volt. J Érdekes. Aztán minden visszakerült a „régi” kerékvágásba. Olyan volt, mintha el sem mentem volna. Inkább csak az volt rossz, hogy ebbe a rövid időbe kellett belesűrítenem mindent és mindenkit, és így sem tudtam mindenkire időt szánni. L

És ezzel várt a "pótanyám" :))

Pénteken Józsikám szabin volt, és együtt ébredtünk. Együtt mentünk boltba, és együtt intéztük a dolgainkat. Fantasztikus érzés volt kézen fogva mászkálni vele a városban, utána együttebédelni, együtt tölteni a délutánt, és együtt álomra hajtani a fejünket. Szombaton vendégségbe mentünk, és ettem fincsi magyar tarhonyás csirkét!!! J És isteni sütiket, amit itt az angolok hírből se ismernek... Utána pedig húgomnak a báljára mentünk este együtt, kicsinosítva. J

Kicsinosítva Józsikámmal és a kishúgommal

Az idő rohant, csak úgy elröppentek a napok, de életem talán egyik legboldogabb néhány napja volt, amit otthon töltöttem. És annyira kívántam, hogy ne is kelljen visszajönnöm. Láttam a várost újra, és láttam, hogy milyen döglött az egész. Láttam, hogy kihalt egész Vásárhely, hogy sorra bezártak az üzletek, amiket ismertem. Láttam, hogy megbénult a fél város forgalma az átépítések miatt, és hogy gyakorlatilag halott az a város, ahol születtem, és eddig éltem. Láttam, hogy az árak az egekbe szöktek, és bár eljöttem otthonról, tudom még, hogy mennyi pénzből kell ezeket az árakat megfizetni. És 5 hónap telt el csupán… hihetetlen, hogy mit tett a politika ilyen rövid idő alatt. Mégis hazavágyom ebbe a szaros kis városba. Haza, a vőlegényemhez, a szeretteimhez és a barátaimhoz. Haza azokhoz, akik ismernek, akiket ismerek, akik szeretnek, és akiket szeretek. Csodálatos volt újra látni és találkozni ezekkel az emberekkel. És a szívem szakadt meg majdnem, mikor újra útra kellett kelnem, és magam mögött hagyni megint mindent.

A visszaút szomorú volt. Milyen is lett volna? Eleve tovább vitt a vonat Ferihegynél, mert hát, magyar vonatok… mit várunk tőle? Beragadt az ajtó, én meg nem tudtam kiszállni, úgyhogy tovább vitt, és Kispesttől vissza kellett vonatoznom egy megállót. Aztán mikor leszálltam a londoni reptéren, láttam, hogy a bőröndömnek letörték a kerekét… szerencsémre kibírta „hazáig” majdnem, úgyhogy csak kb. 500 m-t kellett vonszolnom a kezemben… érdekes, hogy mikor hazafelé mentem, az angolok be tudták úgy pakolni a bőröndöket, hogy semmi baja nem lett, visszafelé a magyarok már képtelenek voltak… úgyhogy most van egy használhatatlan bőröndöm. Köszi. Ráadásul, iszonyú fejfájásom lett megint. L

Szóval, kinyitottam a szobám ajtaját, leültem az ágy szélére, és csak bőgtem. Megint egyedül voltam, Józsi nélkül, az „idegen” világban, az „idegenek” között.

folyt. köv.